[ Pobierz całość w formacie PDF ]
.Aztán minden rendbejött és Jella még inkább elidegenedett a falutól.Olyan volt ő, mint egy bolygó bokor, amely senkinek a kertjébe sem tartozik.Csak Balog Pétert, meg a kecskéket szerette.Egészen egyformán szerette őket.Szívesen odadörzsölte volnanéha az arcát a Péter sovány arcához, de ha feléje hajolt, az ember olyan érthetetlenül húzódott hátra tőle, mintha haragudnék.Szótlanul mentek a töltésen.Jella elől járt, Péter követte.A fűben zörögve kergette a szél a száraz leveleket.A fenyvesben zúgott az ősz.A leány a télre gondolt.Hirtelen megállt és bevárta Pétert.— Ha egyszer a nagy hó leesett, soká nem jövök el ide hozzád, — szinte öntudatlanul hajolt előre, olyanközel, hogy a másik érezte a hűvös levegőn át meleg leheletét.Péter visszahőkölt és összeharapta a fogát.Szájában megreccsent a pipaszár.Mikor az erdőhöz értek, megálltak.Jella maga mellett letört egy darabot a vén fenyő kérgéből ésszórakozottan a levegőbe dobta.Aztán duzzogva nevetett:— Holnap sem jövök vissza.Azt akarta, hogy kérleljék.— Ne gyere vissza, — mondotta tompán az ember.A leány megütközve nézett rá.De Péter arca komoly és merev maradt, csak a szája reszketett.— Mi lelt?Nem jött válasz a kérdésére.Jellában dacos harag szállt fel, mintha megbántották volna.— Hát sohase jöjjek vissza?— Soha, — felelte az ember kétségbeesetten.Mást, egészen mást akart mondani, de csak ez a szó jutott azeszébe.Mikor kimondta, ijedten nyújtotta ki a kezét, mintha utána szeretett volna nyúlni, hogy visszavegye.Jella kíméletlenül taszította el magától.Aztán elment, anélkül, hogy visszafordult volna.Az ember száraz szemmel, mozdulatlanul állt a vén fenyő alatt, melynek a kérgén meglátszott a seb, amelyet aleány öntudatlan kézzel tépett.Az emberen nem látszott semmi.A szél duruzsolt a távíróhuzalokon és az őrház felől lenyomta a harangjelzést a mélybe.Jella leült egy kőre és szomorúan rázni kezdte a fejét.Nem értette, hogy mi történt, de azért alig csodálkozott.Már jóideje megszokta, hogy minden másként jön, mint ahogy ő várja.Olyan megfoghatatlan az egész, azemberek is, az élet is.Megint egyedül érezte magát a világban.X.Másnap elindult, hogy megkeresse az atyját.Ő talán tud valamit mondani az édesanyjáról.A kecskéket a harangozóék hülye Lizinkájára bízta:— Jól vigyázz rájuk! — És odaadta neki a csempe bögrét, amelyben Giacinta a gyufát tartotta, meg egy kisfonalat, amely az utolsó hálóból megmaradt.Aztán ment, korán, virradat előtt.A falu kék volt a hajnali világban, a fű lucskos és hideg a lába alatt.A szénégetők azon a nyáron egy völgykatlanban dolgoztak, a Risnják oldalán.A nagy, elvadult sűrűség felettmindig szállt a füst és a szaga messzire érzett az ősi rengetegben.Ősszel lassan néptelenedett el az erdő.A.kis tisztásokon elhagyatottan álltak a gallyakból összerótt kolibák és hevenyészett falukon árván rezgette a szél a megszáradt lombot.A szénégetők már javarészt átmentek Szlavóniába a facsúsztatáshoz, csak Zura Jovan dolgozott mégmegkésve a Risnják oldalában.Az összehalmozott fa lassan szenesedett át a nedvességben.Az éjtszakák márhidegek voltak.Vén bükkök tövében, embernyi páfrányok között állt a koliba.A közelben egy forrás fakadt és vize sárosan szivárgott a földből.Az avar ázott volt, még meleg nyárban is.A nehéz, zöld árnyékban szúnyogok zümmögtek.A szénkúp oldalából, mintha kemencelyukakból jönne, egyre szállt a füst.Zura Jovan a koliba küszöbén ült, mikor Jella a bozótos sűrűségből kidugta a fejét.Az ember nem vette őtészre, lomhán bámult maga elé.Mezítelen lábával a sáros földben vájkált és időről-időre, mintha nagycselekvésre szánná magát, a levegőbe köpött.Az arca fekete volt a szénportól, az ajka lecsüngött, mintha nehéz lett volna.Az alsó fogsora mindíg kilátszott.Egyszerre abbahagyta a vájkálást.Szeme a bokrok felett találkozott a Jella szemével.Meredten nézett rá,káromkodott egyet és felugrott.A leánynak úgy rémlett ekkor, mintha az atyja hátraszólt volna a kolibába.Zura Jovannak rövid volt a lélekzete, mikor rákiáltott:— Hát te mit keressz itt?A leány már nem értette, miért is futott ő annyit, hogy ide érjen.A szíve nehéz és ellenséges lett.És mialatt fejében az öntudatlan gondolatok egy elmosódott benyomást kerestek, amelyre nem bírt visszaemlékezni, szememindegyre a koliba felé nézett.Átbújt a bokrok között és fojtottan, alaptalan reménységgel mondotta:— Az anyust keresem.Zura Jován megint káromkodott.Jella félni kezdett, hogy az anyja talán még sincs itt.— Én Istenem! És kétkeze kinyilt a levegőben, mintha elejtette volna az utolsó darab kenyerét [ Pobierz całość w formacie PDF ]